Romsics Ignác

A történetíró dilemmája

3. Egy 18. századi modell: Vico spirális ciklusai

A történetírás megszabadulása a teológiai gondolkodás különböző sémáitól a keresztény Európában Machiavelli és számos humanista kortársának a munkásságával folytatódott. A történelem alapvetően profán felfogásának kialakulásáról a 18. század elejéig mindazonáltal nem beszélhetünk. A döntő áttörés a történelemfelfogás szekularizálódása terén Giovanni G. Vico nevéhez köthető, akinek Az új tudomány (Scienza Nouva) című történelemértelmezése 1725-ben látott napvilágot. Bár Vico is hívő katolikus volt, s az isteni gondviselés szerepét sem iktatta ki teljesen, a transzcendentális erő mellett az evilági (természeti és emberi) tényezőknek minden korábbinál nagyobb szerepet tulajdonított. Azt gondolta, hogy a történelem az emberek döntésein és cselekedetein, nem pedig Isten állandó beavatkozásain keresztül engedelmeskedik az amúgy egyébként isteni eredetű belső szükségszerűségeknek. A linearitás és az eszkatológia eszméjét, vagyis azt, hogy a történelem valamiféle nagy céllal rendelkezik és a végső beteljesülésre előbb vagy utóbb sor kerül, Vico ugyancsak elvetette. Ehelyett ő is ciklikus ritmus szerint írta le a történelem menetét. Nála azonban - eltérően Khaldúntól - a ciklusok nem egyszerűen ismétlik, hanem spirális módon követik egymást, vagyis egyre magasabb szinten jelennek meg. Minden ciklus - az antik és az európai egyaránt - négy stádiumból áll. Ezek a barbarizmus, az ún. istenek kora, az arisztokratikus hősi korszak és az ész, a tudás által dominált klasszikus korszak. Minden ciklus kimerüléssel és hanyatlással fejeződik be, amelyet újabb barbarizmus követ, majd kezdetét veszi az újabb szakasz.