A túlzásokra mindig is hajlamos angol bulvársajtó persze azonnal "megtalálta" őt, nem is beszélve az ellenfelek szurkolóiról, Crouch azonban jól kezelte a kritikákat, még ha a feszültség valószínűleg egyre nagyobb is lett benne. A Liverpool színeiben lejátszott 20. tétmeccsén, a Wigan Athletic elleni bajnokin aztán végre megtört a jég: a 19. percben egy távoli lövése egy védőn megpattanva a hálóba került, és mindenki úgy ünnepelt, mintha ő lett volna eredményes (később hivatalosan öngólként könyvelték el a találatot), majd kevéssel a szünet előtt immár valóban ő talált a hálóba.
Ezt követően már olyan rendszerességgel szállította a gólokat, ahogyan az egy csatártól elvárható: decemberben a klubvilágbajnokságon például két gólt ért el, a bajnokságban pedig még ugyanabban a hónapban további kétszer talált be. Tavasszal az FA-kupában is remekelt, a Manchester United elleni nyolcaddöntőn ő szerezte a győztes találatot, és nagy szerepe volt abban, hogy a Vörösök megnyerték a trófeát. A pontvadászatot végül nyolc góllal zárta, és a liverpooli közönség kedvencévé vált, de válogatottbeli produkciója miatt a szurkolók még nem zárták a szívükbe.
Amikor a lengyelek elleni vb-selejtezőn becserélték, a közönség például kifütyülte, és márciusban az Uruguay elleni találkozón (ahol megszerezte első gólját a nemzeti csapatban) sem örültek a beállásának. A változást (természetesen Crouch jó játéka mellett) egy furcsa gólöröm hozta meg: a magyarok elleni előkészületi találkozón gólja után szaggatott, robotot imitáló mozgást végzett, majd ugyanezt a Jamaica elleni mesterhármasa alkalmával is megismételte - az angol közvélemény pedig kezdte megszeretni a jópofa srácot.
A világbajnokságon Trinidad és Tobago ellen nagyon fontos gólt fejelt, de a vébén a háromoroszlánosok nem jártak sikerrel - sokak szerint azért, mert Sven-Göran Eriksson nem megfelelően próbálta kihasználni Crouch adottságait.