A mi kis kurszki csatánk - Rátgéber-blog Moszkvából

Az egyik legsikeresebb és legkedveltebb magyar kosáredző, Rátgéber László 15 év után úgy döntött, elhagyja a Pécs nőikosárlabda-csapatát, és a Szpartak Moszkva trénere lesz. A magyar női válogatott szövetségi kapitányaként is (kiválóan) dolgozó szakember az [origo]-nak írt harmincharmadik blogbejegyzését Moszkvából keltezte.

Szívdobogva vártam vasárnapi összecsapásunkat a Dinamo Kurszk csapatával, de kivételesen nem az amúgy kiváló színvonalat képviselő ellenfél emelte meg az adrenalinszintemet, hanem az a tény, hogy szombaton repülőgépünk Voronyezs irányából közelítette meg a nyugat-oroszországi várost, s leszállás közben hajszálpontosan a kurszki csatamező felett húztunk el.

Amatőr történész és katonai ereklyék (nem annyira amatőr) gyűjtője lévén mindig is egyik leghőbb vágyam volt, hogy saját szememmel láthassam a történelem legnagyobb tankcsatájának színhelyét. 1943. július 5. és 12. között mintegy hétezer harckocsi esett itt egymásnak, az ismert eredménnyel.

Megdöbbentettek a síkság méretei, s bár magára a harcmezőre nem tudtam elmenni, azért az emlékművet - egy T-34-es tankot - megtekintettem. Hogy mire gondoltam közben? A csatában elesett sok tízezer derék katonára...

A mi kis "kurszki csatánkban" harckocsi-lövegek helyett szerencsére csak a lányok keze sült el, a leginkább Lauren Jacksoné, ő 21 pontot szerzett, a 84-67-es végeredmény kemény küzdelmet sejtet, de csak azért, mert - az is volt. A Dinamo Kurszk ott van az Eurokupa legjobb négy csapata között, litván válogatottakkal, ráadásul, amikor idegenben játszunk, minden ellenfél kötelességének érzi a mi sztárjaink "gyilkolását".

Most is így kezdődött a meccs, Laurennek öt perc alatt legalább nyolcszor olyat odavágtak, hogy majd' leesett a feje, ebből volt, amit befújtak, volt, amit nem. Végül ki is pontozódott az ausztrál, Sylvia Fowles tíz perc után megsérült, Diana Taurasinak ezúttal nem volt kedve játszani - ő megengedheti magának ezt a luxust, annyiszor kisegítette már a társnőit... -, ezért lett viszonylag szoros a mérkőzés.

Talán még emlékeznek, múltkori találkozásunkkor megemlítettem, hogy a Valencia elleni harmadik meccsünkön összeverekedett Lauren Jackson és Delisha Milton, mindketten kaptak is egy technikait.

Nos, azóta megtudtam - nem Miltontól, hanem Jacksontól -, hogy nem hirtelen felindulásból gyepálta egymást a két szupersztár, a feszült viszonynak nyolc évre visszatekintő előzményei vannak. Lauren 2001-es újoncidényében történt, hogy csapata, a Seattle Storm összecsapott a Los Angeles Sparksszal, s az akkor már 27 éves, ereje teljében lévő Milton letaglózta a 19 éves ausztrál lányt.

Azóta nem különösebben szívlelik egymást ők ketten, a későbbiek során Jackson sohasem hátrált meg Milton elől - egy év múlva a két csapat találkozóján negyven pontot dobott Miltonról, s minden kosár után beleordított az amerikai képébe -, s az sem növelte a kettejük közötti szeretetet, hogy két évvel ezelőtt - amikor Milton éppen a Washington Mystics játékosa volt, s természetesen ő fogta Jacksont - a szőke Lauren WNBA-rekordbeállítást jelentő 47 pontot dobott DeLisháról.

Dupla múltidézés: ünnepség a kurszki tankcsata emlékművénél az úttörő-korszakban

De ha mindez nem lenne elég, Milton és Lisa Leslie, az Egyesült Államok válogatottjának négyszeres olimpiai bajnok centere testi-lelki jó barátok, a férjeik nem különben, s most Milton Leslie sérelmeiért is meg akart fizetni. Még a sydneyi olimpián történt, hogy a döntőben a 18 éves Jackson ujjai beleakadtak Leslie hajába, és az ausztrál center kitépte az egészet.

Szerencsére kiderült, csak egy parókáról, pontosabban vendéghajról volt szó, amelynek letépése persze így is kínos jelenetet okozott. Leslie akkor ezzel a "bon mot-val" intézte el a balesetet: "You can take my hair, I will take the gold..."

Lauren mostanában egy kicsit ideges, tudniillik szabadúszó lett a WNBA-ben, most oda igazol, ahová akar, nyüzsögnek körülötte a kérők. Talán ezért is játszik kicsit gyengébben, no meg azért, mert karrierje során először egy éve egy percet sem tudott pihenni. WNBA-szezon, közben olimpia, utána műtét, utána rögtön Vidnoje, szóval, egy kicsit lemerültek az akkumulátorok.

Más.

Van egy rossz hírem: Roman, a sofőröm karambolozott, eltörte a karját, kórházban van. A rossz hír maga a baleset, a jó, hogy a karambol pillanatában nem tartózkodtunk a kocsiban...

Még egy rossz hír: Csák Laci, a sógorom - akit már jól ismernek a blog olvasói - holnap hazautazik.

Sabtaj meg akarja vásárolni a Phoenix Mercury WNBA-klubot. Nem tőle tudom, a múltkor itt járt a Phoenix és a Seattle edzője, ők mondták. Tízmillió dollárba kerülne a tulajdonosunknak ez a kis kaland, állítólag korábban már meg akarta venni a Houston Comets együttesét - sokszoros WNBA-bajnok -, de akkor nem sikerült.

Egyébként érdekesek a tengerentúli pénzviszonyok a női kosárlabdában. Egy franchise egy szezonban - amely három és fél hónapos - mindössze 803 000 dollárt költhet a játékosok és a stáb fizetésére, és ez bruttó összeg! Ennyire a két magyar élcsapat is képes, sőt, számukra még adminisztratív korlát sincs. Egy idényre 92 000 dollár a maximális játékosfizetés, Sylvia Fowles például csak 48 000-et kap (bruttó), ennél nálunk (mármint Vidnojéban) egy hónap alatt többet keres. Ezen az alapon csöppet sem csodálom, hogyan képesek az Euroliga legerősebb csapatai sokkal erősebb kereteket összetoborozni, mint odaát...

Már március van, másfél hónap múlva befejeződik a szezon, mehetek haza a válogatotthoz, szinte kicsattanok a tettvágytól. Nekem mindig is az volt a legszebb, legnemesebb feladat, hogyha a hazámért dolgozhattam, küzdhettem. Ezt az érzést semennyi pénz sem pótolhatja.

Talán már értesültek róla, hogy az egy hónaposra tervezett Európa-bajnoki felkészülésnek - amelyet május 4. és június 5. közé illesztettem be - az első egynegyedét le akarják csípni. Egy hét elvesztése Európa-bajnoki reményeink meghiúsulását jelentheti. Remélem, csak félreértés az egész, és sikerül befejezni a magyar bajnokságot április végéig.

Pedig roppant színvonalas felkészülési programot állítottam össze. Franciaországi, szentpétervári vendégszereplés, találkozó az orosz válogatottal, a szerbekkel, a horvátokkal.

Hogy is mondta Kölcsey Ferenc?

A haza minden előtt!