Már Oroszország sem a régi - Rátgéber-blog Moszkvából

Az egyik legsikeresebb és legkedveltebb magyar kosáredző, Rátgéber László 15 év után úgy döntött, elhagyja a Pécs nőikosárlabda-csapatát, és a Szpartak Moszkva trénere lesz. A magyar női válogatott szövetségi kapitányaként is (kiválóan) dolgozó szakember az [origo]-nak írt harminchatodik blogbejegyzését Moszkvából keltezte.

Vidnojei magányomban nincs jobb dolgom, mint blogot írni, Magdi, Lackó és Tomcsi szombaton hazautaztak Pécsre, most van a tavaszi szünet, majd április elsején ülnek mindhárman repülőre, s irány Madrid, majd onnan bérkocsival Salamanca, ahol a családom is végignézi az Euroliga Final Four történéseit. Szóval, szalma vagyok, öt perce vettem ki az ágyneműt a mosógépből, a magánynak is megvan a haszna, újabb tudományokkal bővült a repertoárom. Most már megtömni is megtanultam a mosógépet, eddig csak az edénykiszedésben volt rutinom. A mosogatógépből. Magdi csak ennyit mert rám bízni...

Amúgy teregetni is tudok, lassan önellátó leszek. Apró probléma, hogy a teregetésem után nyolcszor kell átvasalni mindent.

Mi, vagyis a csapat április 29-én indulunk - mint korábban jeleztek, a négyes döntő előtt pár napot Madridban edzőtáborozunk -, az orosz bajnokság döntőjét lerövidítette a szövetség, három nyert meccs helyett csak kettőre megy, az Európa-bajnoki felkészülés miatt kurtították a sorozatot. Nekik ez ennyire fontos, nálunk még nem dőlt el, hogy 28-án befejeződik-e a bajnokság, reménykedem, hogy igen.

Nekünk kedden kezdődik a bajnoki negyeddöntő, a Kurszk az ellenfél, beleegyeztek, hogy takarékossági okokból mindkét meccset Vidnojéban rendezzük. Titkon bíztam abban, hogy a szövetség nem járul hozzá, de sajnos a Jekatyerinburg is ugyanezt teszi a Novoszibirszkkal, ezért belementek. Úgy látom, az orosz szövetség is ellenem dolgozik, régóta dédelgetett vágyam volt a kurszki csatatér megtekintése - legutóbb sem sikerült, csak az emlékművet, a T-34-est sikerült megnéznem -, ismét le kell mondanom róla. Talán ősztől lesz rá alkalmam, már amennyiben maradok még egy idényre...

Taurasi, Jackson, Bird, Rátgéber és Oleg barátsága

Különben eredetileg úgy terveztem, hogy Magdiék távolléte alatt sem maradok magányos, szombatra vártam Doban barátomat Újvidékről - pécsi olvasóimnak, cimboráimnak nyilván nem kell bemutatnom a derék úriembert, a helyi nőikosárlabda-csapat elnökét -, de sajnos közbejött egy kínos kellemetlenség. Doban már a belgrádi Nikola Tesla-repülőtéren készült a becsekkolásra, amikor közölték vele, hogy mindez vízum nélkül aligha fog menni. "De hiszen a szerb és az orosz parlament már elfogadta a vízumkényszer megszüntetését!" - háborgott barátom, mire az útlevélkezelő sztoikus nyugalommal jegyezte meg: "Az lehet, csakhogy hozzánk még nem juttatták el a rendeletet". Így hát Doban visszament Újvidékre, én meg továbbra is magányos vagyok. Teázom...Tényleg. Meg blogot írok.

Sabtajról rossz híreim vannak. Kiment Münchenbe, de nem szórakozni, hanem a kórházba. Tudni kell, hogy nagyfőnökünknek volt már három bypass-műtétje, nagyon remélem, hogy nincs semmi baja, csak egy kontrollvizsgálatról van szó. Bár ránézésre tíz évet letagadhatna a korából, azért az ő élete sem volt eseménytelen, felette sem száguldott el érintés nélkül a történelem. Nem is tudom, mi lenne velünk nélküle. Az ő példája is bizonyítja, hogy a sportban csak a diktatórikus rendszerek működőképesek - feltéve, ha a diktátornak átlag feletti az intelligenciája. Az övé átlag feletti.

Közben fél percre meg kell szakítanom a klaviatúra püfölését, mesterek dolgoznak a lakásban, felszedték a parkettát, kellemes zenei aláfestést körítenek irodalmi tevékenységem mellé.

Sabtaj után a második ember a Szpartak Moszkva Regionnál Steve Costalas - úgy gondoltam, végigveszem a különféle pozíciók birtokosait. Steve amerikás görög, már Bostonban született, ha nem tudtam volna, akkor is előbb-utóbb kiderül, mert megveszekedett Celtics-drukker, Larry Bird a mindene. Ő mindig egy nappal korábban elutazik külföldre, szervezi az útjainkat, de a hazai meccseinkre nem jár. Ő az az ember a klubnál, akit senki sem szeret. De nem is azért tartja Sabtaj, hogy szeressék. Valójában semmiben sincs hasznunkra, de minden információ az ő birtokában van, és az információ - a sportban is - hatalom. Sokan megfogalmazták már, hogy ő az a szolga, aki király szeretne lenni. Ő a szűrő Sabtaj és a csapat között, szerencsére azért közvetlenül is tudunk érintkezni a főnökkel.

Pokey Chatman a másodedzőm. Tavaly Natalia Hejkovának volt a segítője, jelenleg másodállásban a szlovák válogatottnak ő a szövetségi kapitánya, egy kicsit tartottam tőle, hogy - lévén Nata bizalmasa - nem lesz zökkenőmentes vele az együttműködésem. Hatalmasat tévedtem - szerencsére. Óriási segítségemre van, eddig minden ötletemre rábólintott. Valójában ő a kapocs köztem és az amerikai, ausztrál kontingens között. Ha nyelvi problémám akad - márpedig akad -, akkor ő mindig segít. Itt, Moszkvában derült ki, mennyire szegényes az angol tudásom, az igeidők közül például eddig nem is használtam a present perfectet, lényegében egy lecsupaszított "basketball Englisht" beszéltem, pontosabban "Americant". Kár, hogy a meccseken nem ülhet a kispadon, az orosz szabályok nem teszik lehetővé. Ő mondta, hogy harminc százalékkal jobban dolgozunk, mint tavaly - neki tényleg van összehasonlítási alapja.

Alekszandr Kovaljovot biztosan nem ismerik, de ha úgy írom, hogy Szása, mindjárt leesik a tantusz. Az U20-as válogatottal Európa-bajnok volt, most tüntették ki az orosz kosárlabdasport legmagasabb kitüntetésével. Lesz megint kaviár, evés, ivás. Ő magyarázta el nekem, hogy miért van mindig tele az asztal az oroszoknál, miért nem szednek le semmit. Kaviár, uborka, hús - hiába fogyott el az első, a második fogás, semmit sem szednek le. "Nálunk kicsik a konyhák, ezért van ez" - mondta Szása, miközben én végig azt hittem, hogy valami ősi orosz népszokással állok szemben.

Amúgy Szása az igazi orosz katona, a szigorú. Ezzel kompenzálja az amerikaiak lazaságát. Nagyon jó fej, onnan tudom, hogy a vereségek után vele és Srdjan Sariccsal vagyok, ilyenkor derül ki, hogy ki is szeret igazán. Amikor nyerünk, könnyű szeretni az edzőt, ha kikapunk, már nehezebb... A két Jekatyerinburg-vereség után kiálltak mellettem a segítőim, ez hihetetlenül jól esett.

Srdjan Sarics - az az ember, akit mindenki szeret, vagyis Steve ellentéte. Mindig mosolyog - de ez kissé megtévesztő, mert ő a mosolygó gyilkos. Rettenetesen meg tudja hajtani a lányokat, ő az erőnléti edző. A lányok mindig neki szólnak, ha délután nem akarnak edzeni, azaz a bizalmasuk. Beszélem az anyanyelvét, ez is fontos. Nemcsak a fizikális, hanem a lelki állapotról is gondoskodik, tőle tudom, hogy ki mennyire terhelhető, kinek van éppen lelki problémája. Az ilyen szakember aranyat ér.

Samed Mirzali doktor az azerbajdzsáni KGB-s. Ő mindent tud, és mindig fel is hív, hogy elmondja. A meccseken ugrál a kispadon, de ezt elnézem neki, mert a fociban nőtt fel. 12 évig a Dinamo, 8 évig a CSZKA, 6 évig a török válogatott orvosa volt. Azt nem tudom, hogy a 2002-es világbajnokság idején a törököknél dolgozott-e, de ha így lett volna, akkor már tudnám, mert eldicsekedett volna vele, hogy a vb-bronzérmes csapat orvosa volt. Ő az egyetlen, akinek az oroszát nem értem, mert annyira hadar. Képtelen a fenekén ülni. Egyszer megérkezett a doppingellenőr Vidnojéba, éppen edzést tartottam. A doki berohant a pályára, és kirángatta Taurasit és Oszipovát. "Mit csinálsz, megbolondultál?" - érdeklődtem, mire azt mondta, hogy itt a doppingellenőr. Hiába, focin nevelkedett...

Dr. Mirzali és Tomcsi az étteremben

De mindent megbocsátunk neki, mert 70 százalékos tulajdonosa a Karina nevű moszkvai vendéglőnek, a Profszajuznaja metrómegállónál. Természetesen minden születésnapot nála tartunk. Nála ettem eddig a legjobb kaviárt és bárányhúst. Mindig vodkát és sört kell inni, vörösbor nincs nála, ezért feketelistára tettem. Azért ma este együtt megyünk el megnézni a CSZKA playoff-meccsét. Hallom, több pesti barátom a Mojszejev-együttes műsorát nézi meg a Papp László Arenában, úgy látszik, vasárnap mindenkinek orosz programja van.

Mirzali doki egyébként 55 éves, látszik rajta, hogy hol dolgozott. Egyszer megyünk Moszkvában a dzsipjével, megállít a rendőrség, legalább három whisky volt a dokiban, de nem zavartatta magát. Lehúzta az ablakot, és lehordta a rendőrt a sárga földig. "A Szpartak edzőjét viszem, a válogatott orvosa vagyok, gyorsan álljatok félre, mert lecsukatlak benneteket!" Ekkor döbbentem rá, hogy itt, Oroszországban a sportolóknak magas belügyi vagy katonai rendfokozata volt, s talán még van ma is. És ekkor olyasmi történt, amin nemcsak én lepődtem meg, hanem a doki is. Nem így szocializálódott. A rendőr visszapofázott! Igaz, végül elengedett, de leszűrtem a következtetést: valami végzetesen elromlott. Már Oroszország sem a régi...

Aztán ott van - azaz csak volt - a fizioterapeutánk, Amanda Bernstein, Ausztráliából. Pár hónapja várandós, sajnos hazament, nagyon hiányzik. A kis sérüléseket remekül kezelte. Sylvia Fowlesszal most baj van, fáj a keze, nem bízik az orosz orvosokban. Lehet, hogy fáradásos törés - ha az, vége Sylvia szezonjának. Meg a miénknek is...

Olga és Vologya a két gyúró. Olga munkájának 80 százalékát Scsogoljeva hátának ápolása teszi ki. Talán most sikerrel jár, az utóbbi három edzésünk nagyon jól sikerült, Tatyjana is egyre jobban dolgozik.

Oleg Szuszlov az equipment menedzser, leánykori nevén a szertáros. Tudják, Székesfehérváron született, aztán a családja kiment Kanadába, amikor Oleg kétéves volt. Soha, sehol nem dolgozott kosárlabdában, nem is tud kosarazni, Olgával minden edzés után egy-egyeznek. A végeredmény olyan, mint egy rossz futballmeccsen: null-null. Taurasi egyszer azt mondta, Rátgéber annyira jó edző, hogy még Oleget is megtanítja kosarazni. Eddig még nem sikerült.

Legalább még tíz adminisztrátor dolgozik a klub körül. De higgyék el nekem, hogy még így sem működnek a dolgok olajozottan. Ez a negyedik éve a klubnak, a harmadik Vidnojéban. Rengeteg kezdő dolgozik itt, mindnyájan tanulják a szakmát.

Oleg különben divattervező is, Giorgio Armanival is jóban lett. Nekem ajándékba varrt egy inget, Armanitól kapja a nyersanyagot. Azért lett equipment menedzser, mert tud angolul és tud vasalni. Oleg mindig fél lábon állva utazik a reptéri buszon. Eddig sohasem esett el. Egyszer aztán Taurasi, a mókamester megkérte a sofőrt, hogy szlalomozzon egy kicsit. Akkor végre Oleg is elesett, elégedettek voltunk.

Kicsit öntörvényű figura, néha úgy dönt, hogy nem jön el az edzésre. (Olyan, mint Oszipova...) "Nem volt kedvem" - mondja ilyenkor, amikor kérdőre vonom. Mit csináljak, ő már csak ilyen.

Most egy erős fizikai felkészítő ciklust végeztünk, afféle kis alapozást. Hétfőtől a Final Four a cél, jöhetnek a taktikai edzések. El kell érnem, hogy április 3-án, a Jekatyerinburg elleni elődöntőn a lányok újból éhes farkasok legyenek. Mondtam nekik, hogy ezt akkor is elérem, ha a fene fenét eszik. Az egyik út, hogy mentálisan nagyon figyeljenek oda. A másik a rosszabb. Nekik. Hogy az melyik? Salamancában nem adok nekik enni...

Nagy a tét. Eddig háromszor zsinórban még senki sem nyerte meg az Euroligát. Most már csak két meccset kell nyernünk, hogy mi legyünk az elsők.