A kajak-kenu sport fejlődése és a szövetség története

A vadevezős korszaktól a szegedi vb-ig. Hábl Károlytól Kovács Katiig. Hogyan lett az eszkimókajak olimpiai sportág, és hogyan ültünk bele mi, magyarok.

"Mérföldkőnek" számított, amikor 1937-ben a Nemzeti Sport - igaz még mindig "Evezés" fejléc alatt - már nem pusztán az eredményeket közölte, hanem kommentárt is fűzött hozzá. Korszakos jelentősége volt annak, hogy egy magyar versenyző, Balatoni Kamill, legyőzte a sokkal nagyobb hagyományokkal rendelkező Németország bajnokát. Így aztán a sportág első világbajnokságára induló kis magyar csapat (Cseh Gábor és Balatoni) már nem számított "outsider"-nek. A csapatot Hábl Károly vezette. Balatoni ezüstérmet szerzett a VB-n, s a következő években csak a világháború miatt nem lett még fénylőbb csillaga a sportágnak. Nyert még 1940-ben és 1942-ben is a stahrenbergi regattán, amelyen világbajnoki erősségű mezőny vonult fel. Győzött egyesben, párosban és négyes is. A négyes győzelme viszont már minőségi különbséget jelentett: a magyar kajaksport már nem csak Balatoniból állt, ekkortól ténylegesen magyar kajaksportról beszélhetünk. A következő években a sportág életében is bekövetkezett ugyanez a változás: a kajak-kenu elkötelezett hívei megunták az evezősök gyámkodását és önálló szövetséget hoztak létre. Egyre-másra alakultak a szakosztályok is - persze még csak Pesten: Pannónia TE, Karakán KK, Ganz, Elzett, Elektromos, BSZKRT. A sportág két apostola, Hábl Károly és Kovács Gyula szervezte a vízi életet. A sportág alapjait egyfelől a vízi cserkészek teremtették meg, másfelől a sokszor elátkozott kapitalisták (pl. a Weiss-Manfréd konszern tulajdonosa), akik felismerték, hogy alkalmazottaik hatékonyabb munkavégzésre képesek, ha rendszeres sporttevékenységet folytatnak. A világégés mérhetetlen károkat okozott. Jó néhány vízitelep lett bombatámadások áldozata, s ami még szomorúbb: ártatlanul sok versenyzőt hurcoltak el hadifogságba, vagy SS alakulatok gyilkolták le őket (többek között Balatoni Kamillt is). Nehezen sikerült a "büszkeségeket és kiválóságokat" helyettesíteni. A hazai sztárok háború utáni első nagy nemzetközi megmérettetése az 1948-as londoni olimpia volt, melyen nem játszottak főszerepet a mieink. A válogatott keretben már készültek az olimpiára a kenusok is, a sportvezetés akkor azonban még úgy döntött, hogy nem érik el a nemzetközi szintet. Ám nem biztos, hogy igazuk volt. Legalábbis ezt látszanak bizonyítani az

1952-es helsinki olimpia eredményei. A sportágból kinövő fiatal edzők (Gelle, Bajóti, Blahó, Szabó Sándor, Szabó Ferenc, Füzesséry, Söptei) tanítványai itt már igazán kitettek magukért. Parti János és Novák Gábor itt szerezte a magyar kajak-kenu sport első két olimpiai érmét, két ezüstérmet kenu egyesben 1000, illetve 10 000 méteren. a kenusokhoz hasonlóan itt mutatkozott be - mint kongresszusi küldött - egy fiatal magyar sportdiplomata, Bonn Ottó is, aki később az ICF főtitkári posztjáig vitte.