A kajak-kenu sport fejlődése és a szövetség története

A vadevezős korszaktól a szegedi vb-ig. Hábl Károlytól Kovács Katiig. Hogyan lett az eszkimókajak olimpiai sportág, és hogyan ültünk bele mi, magyarok.

Az igazi áttörést az 1954-es maconi VB jelentette versenyzőink számára. A világ pedig csak ámult és csodálkozott, amint a fiatal magyar versenyzők (Hatlaczky Ferenc, a Mészáros fivérek, Vagyóczki Imre, Parti János, Halmai József, Pintér Hilda és Bánfalvi Klára) hét aranyérmet nyertek. Ilyen előzmények után nagy reményekkel készült a válogatott az 1956-os melbournei olimpiára. A felkészülést azonban megzavarta a hazai bizonytalan politikai helyzet, s a csapat Csehszlovákiában volt kénytelen edzőtáborozni. E nehézségek ellenére Melbourneben megszületett a magyarok első olimpiai aranyérme, amelyet Urányi János és Fábián László szerzett kajak kettesben 10 000 méteren. Hogy "egy aranynál" tényleg jobb a csapat, azt ékesen bizonyítja az 1957-es - újra életre hívott - Európa-bajnokságon elért három bajnoki cím. Az egyre rutinosabb versenyzőkből álló válogatott két év múlva a duisburgi EB-n ér a "hullámhegy" tetejére: hét arannyal térnek haza a mieink a német városból.

1960 Róma, ismét olimpia. Kellemetlenül érintette a magyar kajak-kenu sportot, hogy korábban a NOB tejhatalmú urai törölték a hosszú távú számokat az olimpia műsoráról. Ám ez sem tudta Parti Jánost megakadályozni abban, hogy két olimpiai ezüst után a "rosszabb" távján, 1000 méteren harcolja ki a győzelmet. Remekelt az egész csapat: mindenki éremmel érkezett haza. Ekkor már két éve Granek István áll a válogatott élén. Nemcsak itthon, hanem nemzetközileg is elismerik szaktudását, aminek jeleként beválasztják az ICF technikai bizottságába. Olyan időszak következik, amikor a "nagy öregek" (Hatlaczky, Urányi, Bánfalvi) teljesítménye már csökken, a helyükre lépő fiatalabbak (Timár, Ürögi, Giczi) pedig nem mindig tudják őket pótolni. Ez sem dicstelen korszak persze, hiszen egyetlen olyan világ- vagy Európa- bajnokság sincs, amelyen aranyérem nélkül maradna a magyar csapat, csakhát a megszokott 5-7 elsőség helyett leggyakrabban csak kettőt szerzünk, sőt Prágában mindössze egy aranyra tellett. Ennek egyik oka, hogy világszerte egyre népszerűbb a sportág, növekszik a konkurencia. A hazai sportvezetőknek törvényszerűen ki kellett találniuk valamit, ha a magyar csapat meg akarta őrizni helyét a világ három-négy vezető kajakos, kenus válogatottja között. Az újabb sikerek titka: a "varsa-elmélet". Mert ugye mikor meríthet többet egy varsákkal dolgozó halász? Nyilvánvalóan akkor, ha minél több varsát tesz a vízbe. Ezt szem előtt tartva szorgalmazták és segítették a szövetség vezetői, hogy minél több vidéki bázison folyjon az utánpótlás nevelése. Így Miskolc után hamarosan szakosztályok alakultak Szegeden, Dunaújvárosban, Vácott, majd később Győrött, Szolnokon, Csongrádon és majd' mindenütt a vizek mentén. És a vidék ontotta a tehetségeket. Íme néhány vidékről jött későbbi nagy bajnok: Hesz Mihály, Gyulay Zsolt (Vác), Csapó Géza, Deme József (Szolnok), Sztanity Zoltán, Povázsán Katalin, Ábrahám Attila (Győr), Sarusi Kis János (Csongrád), Petrovics fivérek (Nagymaros). A magyar kajak-kenu sport rengeteg sikerrel lenne szegényebb a vidéki bázisok, és az ott sokszor sanyarú körülmények között dolgozó tehetséges, áldozatkész edzők nélkül. Időközben megint fenékig kellet ürítenünk a keserű poharat

1964-ben a tokiói olimpián, ahol győzelem nélkül maradt a magyar csapat, sőt ezüstérmet is csak Hesz Mihály nyert. A "szűk esztendők" a mexikói olimpiáig tartottak, melyen végre megtört a jég. Egyes kajakban Hesz Mihály, egyes kenuban Tatai Tibor nyert aranyérmet. A csapat pedig ugyanazt a bravúrt vitte véghez, amit nyolc évvel korábban a Rómában: minden tagja felállhatott a dobogóra. Granek István az előolimpia tapasztalatait felhasználva rengeteg "anaerob" munkát végeztetett versenyzőivel, akik megint elkápráztatták a világot.