A kajak-kenu sport fejlődése és a szövetség története

A vadevezős korszaktól a szegedi vb-ig. Hábl Károlytól Kovács Katiig. Hogyan lett az eszkimókajak olimpiai sportág, és hogyan ültünk bele mi, magyarok.

A nagy sikert három évvel élte túl Granek István. Még ő vezényelte a csapatot a Moszkvában az utolsó Európa-bajnokságon, ahol négy elsőséget szereztünk. A koppenhágai VB-t követően gyakorlatilag már Péhl József látta el a vezetőedzői teendőket. A munka továbbra is Granek tervei alapján folyt, s még ő építette be a csapat nagyszerű "újhullámos" tagjait (Szabót, Bakót, Demét, Rátkait, Csapót), akik aztán évekig vitték a vállukon a válogatottat.

1972-től már hivatalosan is Péhl József lett a szövetségi kapitány, aki együttesével a müncheni olimpián debütált - nem sok sikerrel: Wichmann megint "csak" ezüstöt, Deme és Rátkai ugyancsak, Csapó és Pfeffer "csak" bronzot hozhatott haza. Az új edző jócskán megfiatalított gárdája csak a következő évben ért be. Tamperében ismét hét aranyat gyűjtöttünk, ám ez még a duisburgi EB-t is felülmúlja, mivel a világbajnokságon egy számban egy országot csak egyetlen egység képviselhetett. következő két kevésbé eredményes VB után következett 1974-ben a montreali olimpia. Péhl ekkor is remekül felkészített csapatot vitt ki (3 ezüst és 5 bronz volt a "termés"), de a győzelem sehogyan sem akart összejönni.

Itthon bűnbak kellett, s a következő év elején nem újították meg Péhl József szerződését. Emiatt azonban nemzetközi elismertsége egyáltalán nem csökkent, amit az ICF technikai bizottságába valóbeválasztása is alátámaszt. (Az ICF megalakult orvosi bizottságában egyébként helyet kapott Alberti Erzsébet magyar főorvosnő is.)

1977-ben dr. Parti János került a válogatott élére. Sem szakértelmét, sem nemzetközi tekintélyét nem lehetett megkérdőjelezni. A három diplomás, nyelveket beszélő, a hajóépítés minden csínját-bínját ismerő, versenyzőként Európa-, világ- és olimpiai bajnokságig jutott sportember edzőként is elérte a csúcsot.

Parti nem pusztán megörökölt versenyzőkkel utazott a szófiai VB-re, hanem jó meglátással összehozta a Foltán-Vaskuti kenus párost, akik újoncként rögtön világbajnokok lettek. Az "öreg" versenyzők még kitartottak az 1980-as moszkvai olimpiáig, ahol a csapat legesélyesebb indulója Wichmann Tamás volt. Mindenki nagy bánatára azonban Wichmann - életében először - feladta a versenyt, s ezzel olimpiai arany nélkül fejezte be káprázatos pályafutását. A Foltán-Vaskuti C-2-es egység viszont 500 méteren a kajak-kenu versenyek legnagyobb arányú győzelmével érdemelte ki az olimpiai aranyérmet.

Parti János még két olimpiai cikluson keresztül irányította a válogatottat. Vezetése alatt 1986-ra már igazi világklasszissá nőtte ki magát Sarusi Kis János, Vaskuti István, Csipes Ferenc, Gyulay Zsolt, Fidel László és a női szakág képviselői is. Montrealból hét győzelemmel tért haza a válogatott. Nagyszerű sikerrel zárult Parti János hazai pályafutása, ugyanis az 1988-as szöuli olimpián Gyulay a K-1 500-at nyerte, és a kajak négyes is a dobogó legmagasabb fokára állhatott. Az év végén nem hosszabbították meg szerződését, ezért külföldre ment dolgozni. Az 1989-es évben a szövetség először tartott olyan közgyűlést, melyen demokratikus úton választották meg a szövetség vezetőit, elnökségét. Elnöknek dr. Boldizsár Istvánt választották, a főtitkári székben pedig továbbra is az a Füleky András maradt, aki e pozíciójából korábban aktívan segítette Parti János munkáját is. Az új szövetségi kapitány Vajda Vilmos lett, aki elődeihez hasonlóan nagyszerű szakember.

A válogatott a hagyományos úton menetelt Vajda Vilmos vezetésével. Legjobbjaink menetrendszerűen nyerték a világversenyeket egy olyan időszakban, amikor egyre nehezebb volt előteremteni a zavartalan felkészüléshez szükséges pénzt. Az itthoni pénztelenség eredményeként napjainkban már tartósnak lehet nevezni az "agyelszívás" folyamatát. A konkurens nemzeti válogatottak annyival nagyobb összegek felett rendelkeznek, hogy kitűnően meg tudják fizetni a jó szakembereket, így nem is lehet csodálkozni, ha olyan szaktekintélyek, mint pl. Kemecsey Imre, Buday Tamás, Tóth Árpád, Füzesséry Gyula, Tatai Tibor, Szabó Csaba, Bakó Zoltán külföldön kamatoztatják tudásukat. Egyfelől büszkék lehetünk az ő edzői sikereikre, de e büszkeségbe fájdalom is vegyül, amikor éppen az ő tanítványaik kaparintják meg az értékes helyezéseket a magyar versenyzők elől.