Totti a Serie A legjobban fizetett játékosa

Az olasz bajnokság nemcsak a játék, de a fizetések színvonalát tekintve is Európa és a világ egyik legmagasabban jegyzett pontvadászata. Az egyik itáliai szaklap a közelmúltban közzétette a járandóságok alapján készített listáját, amelyen ugyan csak azon játékosok, illetve edzők szerepelnek, akik nettó egymillió eurónál többet visznek haza évente, de a felsorolás ennek ellenére sem rövid. A magas fizetések azonban nem azt jelentik, hogy a klubok kiváló anyagi helyzetben vannak, sőt!

A klubonkénti megoszláson kívül érdekes lehet a nemzetiségek aránya is: a 86 fős listán szereplő játékosok közül 36-an olaszok, a külföldiek között pedig a brazilok vannak a legtöbben (kilencen), jelentősnek mondható az argentin és francia futballisták száma (mindkét országot nyolcan-nyolcan képviselik), a csehek (három), a horvátok, a portugálok, a hollandok és a románok (kettő-kettő) delegálnak még egynél több focistát az elitbe.

A földrészenkénti megoszlás hatalmas európai fölényt mutat: 63-an képviselik az öreg kontinenst, húszan érkeztek Dél-Amerikából, két afrikai és egy ausztrál játékos szerepel még a listán, azaz ázsiai labdarúgót hiába keresünk az olaszországi milliomosok klubjában.

A lista láttán bizonyára kevés olasz fiatal választja a játékos-pályafutás helyett az edzői karriert. A Serie A-ban dolgozó szakemberek közül ugyanis mindössze hatan keresnek évente egymillió eurónál többet. A legjobban fizetett szakvezető az Intert irányító Roberto Mancini évi négymillió eurós jövedelemmel, őt három és fél millióval a Juventus edzője, Fabio Capello követi, Carlo Ancelotti a harmadik, neki a Milan "csak" 2,8 millió eurót utal át évente (érdekes, hogy az ősz hajú trénernél 12 játékosa is jobban keres). Cesare Prandelli, Luciano Spalletti és Luigi del Neri épphogy befért a lista alsó harmadába.

Aki azt gondolná, hogy ezek az óriási jövedelmek az olasz labdarúgásban uralkodó anyagi jólétet tükrözik, alaposan téved. Ugyanis a talján futball (bármilyen hihetetlenül is hangzik) egyre súlyosabb pénzügyi válságban van. Az első osztályban szereplő klubok évente csaknem 600 millió eurót költenek a játékosok és a szakmai stáb fizetésére, az erre a célra fordított összegeket pedig az egyesületek többsége képtelen vagy egyre nehezebben képes kitermelni. A Serie A-ban szereplő húsz csapat a legutóbbi idényben közel 500 millió eurónyi veszteséget termelt, többen csőd közeli helyzetben vannak.

A néhány évvel ezelőtt kis híján megszűnt Lazio 150 millió eurós mínuszát egy 23 éves hitelkonstrukció keretében sikerül eltüntetni, az FC Messinát pedig, 18 milliós hiánya miatt a szövetség nem is engedte volna elindulni a 2005-2006-os bajnokságban, a szicíliaiak csak a legfelsőbb bíróság számukra kedvező döntésének köszönhetően vehetnek részt a pontvadászatban. Nem volt ilyen szerencséje a Torino Calciónak, az egyik legpatinásabb olasz klubot ugyanis 38 milliós adóssága miatt nem engedték rajthoz állni, így a Bikák hiába harcolták ki a pályán a feljutást a másodosztályból, kénytelenek az idén is a Serie B-ben játszani. A Parmát a főszponzor csődje után csak a gyors tulajdonosváltás és az egykori Real Madrid-elnök, Lorenzo Sanz pénze mentette meg a megszűnéstől, de a legnagyobbaknál sincs minden rendben.

Az Internazionale mintegy százmillió, a városi rivális AC Milan pedig ötvenmillió eurós mínusszal küzd, de mivel Olaszországban is vannak egyenlőbbek az egyenlők közt, a milánói sztárgárdákat még sohasem fenyegette a kizárás réme, és valószínűleg nem is fogja. A tőzsdén sem úgy szerepelnek a futballcsapatok részvényei, ahogy azt a vezetők elképzelték. A részvények értéke a bevezetés óta szinte folyamatosan csökken, ami szintén nem tesz jót az egyesületek anyagi helyzetének.

Hiába nőnek évről évre a televíziós bevételek (csak a bajnoki mérkőzések közvetítése 170 millió eurót hozott a csapatok konyhájára), ugyanígy tesz a hiány is, ami hosszú távon beláthatatlan következményekkel járhat az olasz labdarúgás számára.