Bemutatjuk a klubvilágbajnokság győztesét

A várakozásnak megfelelően a klubvilágbajnokságon Európa és a Dél-Amerika képviselője vívta a döntőt, és a finálét - ha némi szerencsével is - a szubkontinens bajnoka, a Sao Paulo FC nyerte. A paulista együttes keretében ugyan akad egy-két világsztárnak számító futballista, de többségük azért nem ismert labdarúgó, így érdemes végigtekinteni a tornára benevezett játékosokon.

Edinaldo Batista Libanio, "Grafite" (1979. április 2.): Noha Sao Paulo államban, egészen pontosan Jundiaí városában született, csak nemrégiben került az SPFC-hez, és korábban jó néhány egyesületnél megfordult. A Manonensében kezdte, majd játszott a Santa Cruzban, amelynek színeiben a 2001-es országos bajnokságban öt gólt ért el. Ezután kipróbálta magát Ázsiában, a dél-koreai Anyang LG Cheetas labdarúgója volt, de nem volt sokáig maradása, és a 2003-as pontvadászatot már a Goiás színeiben játszotta végig - nem is rosszul, elvégre tucatnyi találatot szerzett.

Ennek köszönhetően bejelentkezett érte a Sao Paulo, és itt tovább javult a teljesítménye, elvégre a 2004-es bajnokságot 17 góllal zárta. Mégsem emiatt lett ismert a neve, hanem azért, mert 2005 elején a Libertadores-kupában a Quilmes elleni, hazai csoportmérkőzés után "feljelentette" az argentinok középpályását, Leandro Desabatót, mondván, a játékos rasszista szitkokkal árasztotta el. Az esetből nagy botrány lett, és szinte elsikkadt, hogy Grafite két gólt szerzett a csoportmérkőzések során - majd súlyos sérülést szenvedett, és közel fél évet ki kellett hagynia. A klubvilágbajnokságra mindenesetre felépült, a döntőben pályára is lépett.

Márcio dos Santos Amoroso (1974. június 5.): Brazília fővárosában, Brasiliában született, és igen hamar első osztályú csapat tagja lett, hiszen már 1992-ben bemutatkozott a Guarani színeiben a brazil bajnokságban. A Sao Paulo államban lévő Campinas városának csapatában azonban nem sok időt töltött, hiszen nagyon fiatalon, már 1992 márciusában külföldre igazolt. Nem Európába, mint ahogy a brazil labdarúgók többsége teszi, hanem az akkoriban fellendülésnek indult futballú Japánba.

Új csapata a Verdy Kawasaki lett. Itt két évet töltött el, és 1994-ben visszatért nevelőegyütteséhez, a Guaranihoz. Abban az évben sikerült neki a nagy áttörés, hiszen nem kevesebb mint tizenkilenc gólt szerzett a bajnokságban. Akkor már Mário Zagallo is felfigyelt rá, és egy interjújában a brazil labdarúgás egyik leendő nagy ígéretének nevezte a csatárt. A hirtelen jött dicsőség azonban ugyanolyan hamar el is szállt, hiszen a következő esztendőben Amoroso súlyos sérülést szenvedett, és mindössze hat mérkőzésen szerepelhetett a csapatában. Igaz, ezen a hat találkozón négy gólt szerzett.

Az 1996-os esztendőt már Brazília egyik legpatinásabb együttesében, a Flamengóban kezdte, ahol Romário mellett is befért a csapatba. Összesen tizenhat alkalommal lépett pályára, és négy gólt szerzett. 1996 nyarán az ő számára is teljesült a brazil játékosok nagy álma, az európai szerződés. A Serie A újonca, az Udinese szerződtette. Első gólját az olasz bajnokságban elég későn, csak a tizennegyedik fordulóban szerezte, igaz, akkor a Fiorentina ellen mindjárt kettőt is vállalt. Később már megtalálta a góllövő cipőjét, mert a szezont tizenkét találattal zárta, ez csak eggyel volt kevesebb, mint a házi gólkirály Oliver Bierhoff góljainak száma. Ezt követően kevesebb lehetőséget kapott, és csak öt alkalommal talált be az ellenfelek kapujába, de az 1998-99-es idényben ismét ő lett az első számú középcsatár Bierhoff távozásával, és 22 találattal gólkirály lett Olaszországban.

A válogatottba is bekerült, ahol az oroszok ellen rögtön két gólt szerzett, de később sérülése miatt sokat kellett kihagynia. A Borussia Dortmund ennek ellenére bízott benne, 2001-ben leigazolta, és a németek nem csináltak rossz vásárt vele, hiszen a Bundesligában is gólkirályi címet szerzett. A következő évben már "csak" hat gólig jutott, és egy súlyos sérülés miatt otthagyta a klubot, hogy a spanyol Málagában kössön ki, ahol a 2004-2005-ös pontvadászatban öt találatig jutott. Tavaly nyáron aztán hazatért a Sao Paulóba, amelyet rögtön Libertadores-kupa-győzelemhez segített, és fél szezon alatt is 12 gólt ért el a bajnokságban.

Christian Correa Dionisio (1975. április 23.): Porto Alegrében született, így nem véletlen, hogy a város legnevesebb csapatában, az Internacionalban kezdte pályafutását. Mindössze tizenhat esztendős volt, amikor első bajnokiját játszotta a nagycsapatban. 1992-ben állami bajnokságot nyert a gárdával, de 1993-ban úgy döntött, hogy Európában folytatja pályafutását, és a brazil focisták egyik fő állomáshelyére, Portugáliába igazolt. Az Estoril volt az első klubja, amelyben az 1993-94-es szezonban három gólig jutott.

Ezután az Estrela Amadora szerződtette, ott azonban csak elvétve jutott játéklehetőséghez, így egy újabb idény elteltével megint csapatot váltott, és a Farensébe igazolt. A legtöbbször itt is csak csere volt, és bár négyszer így is eredményes tudott lenni, a hazatérés mellett döntött, 1996-tól ismét egykori klubja, az Internacional alkalmazottja lett. Porto Alegrében magára talált, különösen 1998-ban ment neki nagyon jól: csapata megnyerte Rio Grande do Sul állam pontvadászatát, és az országos bajnokságban Christian 21 találattal második lett a góllövőlistán.

A PSG 1999 nyarán figyelt fel rá, amikor is Christian szerepelt a Copa Américán. Eleinte nem nagyon ment neki a játék Franciaországban, de miután megszerezte első találatát, játékba lendült, és első idényét 16 góllal zárta. Ezt később nem is tudta megismételni: a 2000-2001-es idényben négy, a következőben pedig csak két találatig jutott, utóbbi esetben már a Girondins Bordeaux játékosaként.

Még a Galatasarayban is kipróbálta magát, kevés sikerrel, így 2003 januárjában hazatért a Grémióba, ahol ismét rendkívül eredményes volt. 2004-ben Japánban is megfordult, mégpedig az Omija Ardija együttesében, majd az elmúlt évben az SPFC-hez szerződött, amellyel a bajnokságban nyolc gólig jutott.

José da Silva Aloísio (1975. január 27.): Alagoas államban született, és a leghíresebb helyi klubban, a CRB-ben kezdte pályafutását, ahonnan húszévesen a Flamengo vitte el. Rióban csak kevés játéklehetőséget kapott, igaz, együtt játszhatott Romárióval, majd a Goiás játékosa lett, ahol már sokkal eredményesebb volt, még ha egy évet a másodosztályban is kellett eltöltenie.

1999 nyarán némi meglepetésre Franciaországban, az AS Saint-Etienne-ben kötött ki, ahol remekül futballozott, első idényét nyolc találattal zárta, és nagy közönségkedvenc volt. Azonban belekerült az útlevél-hamisítási ügybe, amiért fél évre eltiltották, ennek lejárta után azonban 2001 nyarán a Paris Saint-Germain szerződtette.

Párizsban sem játszott rosszul, két év alatt 14 találatot ért el, de 2003-ban mégis megváltak tőle - Aloísio pedig az orosz Rubin Kazanyba került. Egy évig játszott Oroszországban, kevés sikerrel, így aztán hazatért Brazíliába, mégpedig az Atlético Paranaensébe, amellyel tavaly megnyerte az állami bajnokságot, és bejutott a Libertadores-kupa döntőjébe. Itt még a Sao Paulo FC ellen játszott, majd áttette székhelyét a paulista csapatba.

Thiago Ribeiro Cardoso (1986. február 24.): A fiatal támadó a Rio Brancóban nevelkedett, és 2004 nyarán 150 ezer euróért a Girondins Bordeaux-hoz igazolt, ahol az előző szezonban hét mérkőzésen kapott játéklehetőséget - de egyszer sem szerepelt negyedóránál hosszabb ideig. Tavaly így aztán hazatért, de eddig az SPFC-ben sem játszott sokat.