Szabó Miklós

Egy népvándorlás anatómiája - A történelem és a régészet szembesítése

IV. A Kárpát-medencébe irányuló kelta vándorlások

Áttérve a Kárpát-medencébe irányuló kelta vándorlás kérdésére, legelőször is le kell szögezni, hogy Itáliától és Hellasztól eltérően a kelták ebben a térségben nem konfrontálódtak államalakulatokkal, hanem hozzájuk hasonlóan törzsi szervezetben élő népekre bukkantak. Trogus szernit a letelepedés nem ment könnyen, minthogy le kellett igázni a pannonokat és hosszú háborúkat vívni a szomszédokkal. A szöveg elemzése azonban kimutatta, hogy a történetírónak nem volt konkrét információja a vándorlás útvonaláról. Vagyis az általa említett konfliktusok hitelességét is fenntartással kell kezelni. Ezért célszerű a régészethez fordulni, hiszen a mediterrán térségtől eltérően az idevágó írott források amúgyis rendkívül ritkák, szűkszavúak és nem egyszer nehezen értelmezhetőek.

Az 1940-es évek óta az archeológia a Kárpát-medence északnyugati részén a Kr. e. 4. századi temetőket tekintette a Pompeius Trogus által említett keleti vándorlás, s egyúttal a kelták legkorábbi megjelenése bizonyítékainak. A keltizációnak ezzel a modelljével szemben az 1970-es évektől merültek fel kétségek. Ez azoknak az ásatásoknak volt a következménye, amelyek Kelet-Ausztriában (Franzhausen, Ossarn), Délnyugat-Szlovákiában (Bueany-Bucsány) és a Dunántúl északi felében (Sopron-Krautacker, Pilismarót-Basaharc) egyre több Kr. e. 5. századi leletet hoztak napvilágra. Ezek alapján az a következtetés fogalmazódott meg, miszerint a 4. század elejére keltezhető kelta történeti vándorlást megelőzte a késő vaskori La Tene-kultúra hordozóinak néhány évtizeddel korábbi megjelenése, akik joggal tekinthetők a nagy népmozgalom előfutárainak.

Animáció: Kelták a Kárpát-medencében a Kr.e. V-IV. sz.-ban