Tóth József

Kell nekünk régió?

IV. A határok mint akaratlagos képződmények térstrukturáló szerepe

19. ábra

20. ábra

Kelet-Közép-Európa szovjet fennhatóság alatt működő államai a deklarációk szintjén szívélyes, baráti, sőt testvéri viszonyban voltak egymással, valójában viszont a területi integritás és a belügyekbe való be nem avatkozás elvének túlhangsúlyozásával, az etnikai problémák szőnyeg alá söprésével, a centralizált szervezési-irányítási modell tartós működtetésével olyan helyzet alakult ki, amelyben a határokat szinte fétisként kezelték. A határ két oldalán fekvő, korábban évszázadokig egységesen fejlődő térségek kooperációja csak a fővárosok tudtával és engedélyével volt lehetséges. Az államszocializmus idejének tipikus határkapcsolatát szemlélteti a 21. ábra.

Nézzünk egy példát: a határ mindkét oldalán búzát aratnak. "B" országban már készen vannak, "A" országban még lábon áll a búza. A túloldalon öt kombájn tétlenkedik, de emitt kombájn hiányában tehetetlenek. A józan ész azt diktálná, hogy vigyük át a kombájnokat a túloldalra. A szocializmusban azonban a központból, a fővárosból kellett engedély kérni egy ilyen akcióhoz. Tehát még akkor is, ha kivételesen engedélyezték a gépek kölcsönzését, ehhez feleslegesen bonyolult és költséges folyamat (minimum 5 lépés) vezetett - miközben ezek az országok igen szerény anyagi lehetőségekkel rendelkeztek.

21. ábra

A Kárpát-medencében tehát az egyes államok térszerkezete politikai korlátok között fejlődött, a belső kapcsolatrendszer intenzitása és textúrája sokkal nagyobb, illetve sűrűbb lett, mint a határok menti térségeké. Ez egyrészt azzal a következménnyel járt, hogy a politikai határ egyre inkább átvette a regionális határok szerepét, másrészt oda vezetett, hogy a politikai határokkal közrezárt tér - az állam - kezdett egységes térszerkezeti rendszerként funkcionálni.

A farizeus ideológiai frázisok és az államhatárok mögé búvó rendszerek társadalmi-gazdasági tevékenységének realitása közötti ellentmondás sokat ártott a Kárpát-medence területén osztozó államok népének. Ennek egyik fő oka a nemzetközi regionális együttműködés nyilvánvaló előnyeinek kihasználatlanul hagyása, sőt elutasítása, a másik pedig az etnikai feszültségek fenntartása volt. Valódi segítség helyett a Nyugattól is inkább csak szirén-hangokra tellett.