Az időparadoxon szülte ellentmondásokat egyes gondolkodók a multiverzum-elmélettel vélik kiküszöbölhetőnek. A multiverzum-teória szerint nemcsak az általunk ismert véges és határtalan einsteini, hanem végtelen számú más, de mégis egymással összefüggő párhuzamos univerzum létezik. Ebben a rendszerben az időutazás nem egyéb, mint két eseményeiben független univerzum közötti ugrás, átlépés az egyik alternatív valóságból a másikba. De hogyan lehet az univerzum egyik térben és időben rendkívül távoli pontjából eljutni a másikba?
Albert Einstein 1905-ben publikált speciális relativitáselméletének két legfontosabb axiómája, hogy nem létezik semmilyen nyugvó vonatkoztatási rendszer, így abszolút tér sem, illetve hogy egyetlen kölcsönhatás sem terjedhet gyorsabban a fény vákuumbeli sebességénél.
Mindez igaz a hipotetikus időutazásra is;
az időugrást végrehajtó sem haladhat gyorsabban a fény sebességénél.
(Itt és most nem érintjük a fénysebességgel való utazás egyéb rendkívül komoly, technikailag egyelőre megoldhatatlan problémáit, mint például a tömeg hullámtermészetűvé válását a c sebességtartományban, vagy az űreszköz fénysebességre történő felgyorsításához szükséges elképesztő energiaigény problematikáját.) A fénysebesség mint abszolút állandó könyörtelen törvényszerűségét a téridő két térrésze között nyíló úgynevezett átjárható féreglyukak segítségével lehet meghaladni néhány elméleti fizikus, köztük Kip Thorne szerint.
Albert Einstein és Nathan Rosen már 1935-ben bebizonyították az egyirányú féreglyukak, a „téridő hídjainak" lehetőségét, amelyek kialakulása a fekete lyukakhoz kapcsolódik, mivel az „elfajult anyag", vagyis a fekete lyuk szingularitása úgy viselkedik, mint a féreglyuk egyik oldala. (A fekete lyukak körül, az eseményhorizont mögött az objektum irtózatos gravitációs ereje miatt bezáródik a téridő.) A számítások viszont arra utaltak, hogy az Einstein-Rosen hidak rendkívül instabil képződmények, amelyek a megnyílásukat követően olyan gyorsan összeomlanak, hogy még a fénynek sincs ideje áthaladni rajtuk.
Kip Thorne és kollégái 1985-ben dolgozták ki a kétirányú féreglyuk elméletét,
aminek fennmaradásához, vagyis átjárhatóságához viszont negatív energia szükséges.
A közelmúltban Dr. Ping Gao és Dr. Aron Wall felfedeztek egy ehhez szükséges forrást. Egy direkt interakció két fekete lyuk közt ugyanis negatív energiához vezethet, és az így keletkezett antigravitációs hatás megakadályozza az Einstein-Rosen híd összeomlását, vagyis átjárhatóvá válik a féregjárat.
(Az interakció alatt azt értik, hogy a féregjárat száját formáló két fekete lyuk valós, rendes téren keresztül hat egymásra.) Tehát, szigorúan elméleti megfontolások alapján, létezhet a Thorne-féle átjárható féregjárat, ami – szintén teoretikusan – már lehetővé tenné az univerzum két távoli pontja közötti időugrást.
Ha kiderülne, hogy akár a jelenben, vagy akár a múltban jártak már idegenek a Föld térségében, ebben nem az lenne a legnagyobb szenzáció, hogy létezik rajtunk kívül is fejlett technikai civilizáció a világmindenségben, hanem az, hogy bebizonyosodna lehetséges a csillagközi utazás, illetve az időugrás.
De ahhoz, hogy megértsük, mint is jelent a kozmikus időutazás, elegendő, ha este felnézünk a csillagos égre. Amit most látunk az égbolton, az ugyanis mind a múlt különböző szelete néhány tucat évtől több millió évig bezárólag.