Vidor Ferenc

A városok világa

V. Epilógus: a város jövője?

Immár a megalopoliszok kora köszöntött ránk - úgyszólván a szemünk láttára születnek olyan tíz-, tizenöt-, húszmilliós városrégiók, mint Lagos, Shanghai, Sao Paulo, Kairó - de a fejlett világban is elképesztő mérvű városkoncentráció megy végbe. Gondoljunk csak Los Angeles körzetére: városok-e még ezek a számtalan kisebb központra tagolódó képződmények? Vagy mi történik ma például Hollandiában, ahol Amszterdamtól Hágáig lényegében összeértek a városias jellegű települések? Lehet-e itt még centrumról és perifériáról, belvárosról és külvárosról beszélni? A kérdést itt már nem válaszolhatom meg, csupán a róla való gondolkodáshoz ajánlanék néhány szempontot, amelyeket összetartozó, komplementer ellentétpárokként formuláztam meg. Azért így, mert az a meggyőződésem, hogy csak együtt, egységben érvényesek, és csak így képesek megfelelni a város ama komplexitásának, amiről ez az előadás is szólt. Azt hiszem, csak addig beszélhetünk egy adott emberi együttélés térbeli kiterjedéséről mint városról, amíg ezek a szempontok alkalmazhatóak maradnak.

1. Demokrácia és autokratikus gyakorlat

Bár nem kétséges, a demokratikus berendezkedés általánosságban kedvezőbb helyzetet biztosít az urbanisztika szakembereinek, mégis furcsa paradoxon, hogy - mint a történelem bizonyítja - a hatalom központosítása, a parancsuralmi rendszer mindig is több lehetőséget teremt arra, hogy nagyszabású, egységes városfejlesztési elgondolások valósuljanak meg. III. Napóleon politikai akarata és az anyagi források koncentrációja tette lehetővé Haussmann bárónak, hogy kialakítsa Párizs nagyon erőteljes, koncepciózus városrendjét; ennek a nárcisztikus akarnokságnak elborzasztó újabb példája Ceausescu bukaresti palotája és annak erőszakos városrendezéssel megtisztított környéke, ahol egy kvázi-szakrális birodalmi központ számára kellett rendet teremteni. Autokratikus döntések azonban nemcsak "nagyban" és nemcsak diktatúrákban fordulnak elő. Az újsütetű közép- és kelet-európai, de a tradicionális nyugati társadalmakban is meg-megjelennek megalapozatlan, spekulációs célzatú és pénzügyi-gazdasági összefonódottságokra utaló autokratikus városfejlesztési döntések.

2. Közérdek és magánérdek

A városproblematika egyik leglényegesebb adottsága, hogy soha és sehol sem lehet minden egyes városlakónak a kedvére tenni: ebből következik, hogy a mindenkori döntések hátterének a lehető legteljesebb nyilvánosságot kell biztosítani. A magánérdek és a közérdek - a történeti-kulturális hagyomány okán - eltérő hangsúlyt kap a különféle fejlett demokráciákban is. Az angolszász országokban a "My house is my castle" (Az én házam az én váram) mondás járja, ez a szellem a városfejlesztésben és városrendezésben úgy mutatkozik meg, hogy kitüntetett jelentősége van a magántulajdon elvének. Ezzel szemben a kontinentális európai gyakorlat az (elsősorban Franciaországban és Németországban, de igaz ez a közép-kelet-európai országok legtöbbjének szokásaira is), hogy jóval fontosabb szerepet tulajdonítanak a közérdeknek (vagy amit annak vélnek).