Bókay Antal

Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete

IV. 3. Az én és a világ párhuzama - a tárgyias költészet kiteljesedése

1929 elejétől a szerelemben való hit meggyengül és helyébe egy másfajta önmegvalósítás, társadalmi szerepvállalás, a világ, a közösség rendjének felismerése lép. Ekkor alakítja ki azt a költői beszédmódot, amellyel végül megragadhatónak tűnik a lélek és a tárgy, az én struktúrájának és a valóság rejtett összefüggéseinek közös lényege, egy olyan titkos és mindenre kiterjedő rend, ahol a vers a lét teljességének térképe, a belső és külső világ korrelátuma. A tárgyias költészet radikális újítás a magyar lírában, de ez az iránya a kortárs európai költészetnek is. Innen vezet út Pilinszkyhez, Nemes Nagy Ágneshez és a háború utáni magyar költészet más jelentős teljesítményeihez. Ezek a versek a külváros világát, a tárgyak és emberek történelmi pillanatát arra használják, hogy személyes érzések elmondása nélkül is testet, formát adjanak a költő belső világának.

A létnek ez az új élménye megfelelő magyarázatot kap két szellemi irány, a marxizmus és a freudizmus segítségével. A marxizmus a közösség a termelő erőkre és termelési viszonyokra alapuló tárgyias elmélete és racionálisan elgondolt alakításának a programja. A pszichoanalízis pedig a személy, az individuum tárgyias elméletét alkotta meg, felfedezte a tudattalan ösztönvilág és a tudatos énteremtés konfliktusának individuumteremtő szerepét, és kialakított egy olyan csupán szavakból álló gyakorlatot, a pszichoanalitikus terápiát, amellyel megszerkeszthető az én, a személy.

Láttuk, a Tiszta szívvel is egy formát keresett, valami szükségszerű, objektív alaprendszert, olyat, amely a véletlenszerű egyén lelke mélyén lakó abszolútum, egy tiszta struktúra, amely aztán különböző élethelyzetben eltérő sorsok kiépítését, eltérő individuum megteremtését teszi lehetővé. A költő a szerelemben is egy közös, a két ember között megteremtődő formát keresett, és ekkor 1929 elején, mikor a közösséggel való kapcsolat látszik a legfontosabb és legátfogóbb sorslehetőségnek, itt is egy közös külvilág és belvilág között közvetítő, azonos formát keres. Önmagam úgy valósulok meg, a Tiszta szívvel tiszta formáját úgy tudom betölteni, ha a külvilágban, a közösségben, a történelemben, az osztálytársadalom harcaiban is megtalálom, megteremtem ugyanezt a formát. A kor és a kor embere tükre egymásnak, mindkettő teremti és leképezi a másikat. De szó sincs egyszerű visszatükrözésről, valamilyen éppen ott aktuális valóság ábrázolásáról, hanem a lét formális titkának a feltárása történik.