Bókay Antal

Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete

IV. 2. Az új én megvalósulási lehetősége a Másik által - a szerelem kísérlete

Pszichoanalitikusok beszélnek erről a mély, szó előtti belső konstrukcióról, primér nárcisztikus identitásnek nevezik, mely valóban a világ dolgaival való találkozás előtt formálódik meg bennünk. Ezt a csak tagadással körvonalazható alapstruktúrát sejti meg József Attila ebben a versében. Ettől a pillanattól, a Tiszta szívvel megszületésétől kezdve minden költői törekvése egyetlen kérdésre irányul: ha ilyen az én, a személy alaprajza, akkor ennek a rendkívül telített, súlyos semminek-valaminek az alapján hogyan lehet valamiféle rendet, formát, egy megfelelő mélységű, de hatékony, életképes ént és sorsot kiépíteni. Az én kiépítése mindig azzal a kutatással jár, hogy meg kell találni azokat a további párhuzamos életstruktúrákat, létszinteket, amelyek építőköveivel, viszonyaival egy értelmes sors, valamiféle feladat, perspektíva megteremthető.

Az 1927-1928-as években ez a struktúrateremtő létszint, az a rend, amely megfelelően reagál a semmire, és hozzásegít egy mély, átfogó személyesség létrehozásához, a szerelem lesz. Nárcisszosz tükrét itt a Másik mint tükör váltja fel: "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat". A szerelem kapcsolatában, legalábbis ideig-óráig, úgy tűnik, hogy létezhet valami mélységes rend, valami csend és nyugalom, mindig öröknek tűnő, persze mindig csak időlegesnek bizonyuló teljesség. Különös az, hogy a szerelem ilyen megváltó szerepe József Attila számára mindig valamiféle melankóliával járt, a teljesség pillanatait mindig a halál, az elmúlás képei veszik körül.