Bókay Antal

Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete

Animáció: A Téli éjszaka keretes szerkezete

16. ábra

Tiszta szívvel

Az első nagyobb rész arról szól, ami elmúlt vagy éppen elmúlóban van. Négy erős, szimbolikus értelmű képet kapunk: a nyár képét, az ezüstrongy-mosoly képét, a vén hegyeket és a hazatérő földmívest. Ezek eredetükben mind az emberit, az antropomorfot jelzik, pontosan azt a pillanatot, amikor ez az emberi tartalom megtarthatatlanná válik és kikényszerül a világból. A négy kép közül az első, a nyári nappal, a téli éjszaka párja az ember egy korábbi visszahozhatatlan életformája, amely pontosan azzal a törvényszerűséggel lobban el, amellyel a nappal és a nyár éjszakába és télbe vált. Az ezüstrongy-kép az apró dolgok átformálódása, a hegyek, a tanya, a völgy a nagyobb terek régi létének megszűnése. És végül az utolsó kép egy régi, szimbolikus embertípus, a földműves "hazatérése", halála (hisz már vérzik a kapa). De nemcsak egy világ végéről van szó, hanem egy megértési mód, egyfajta beszédmód végéről is. Ezt a világot még a hangulatok, szép élmények, elmosódó színek uralják, olykor olyan, mint egy impresszionista festmény.

A lét átalakulását a "Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, / szikrázó csillagaival" sorok jelentik be. A különös az, hogy az éjszaka fölszáll, nem pedig - ahogy mondani szoktuk - leszáll. Aztán a következő sorban a "kék, vas éjszakát" a harangkondulás hozza. A lét ezen új formája, a téli éjszaka nem kívülről, hanem magából az emberi világból, annak törvényszerűségeiből születik meg. Sőt mintha magából a szívből, a tiszta szívből fakadna, a semmi teljessége átköltözik itt a tájba, a térbe ("mintha a szív örökről örökre / állna s valami más, / talán a táj lüktetne").