Bókay Antal

Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete

A versnek ezen a pontján mintha végéhez ért volna minden, becsapódnak a vasalt ajtók, lezárulnak, konstrukcióba állnak a dolgok, azaz eljutottunk ennek a telített, strukturált semminek, a lét titkának a mélyére. És mintha újra a fegyelmezett személyre, a figyelő emberre vetülne fény: "csengés emléke száll", halljuk. Egy abszolút racionalitáshoz jutottunk, nem a csengés meghallásához, hanem az emlékéhez, a tiszta memóriához, amit nem a fül, hanem "az elme hall". A lét itt már egy logikai háló, a "tiszta ész" konstrukciója, ezért tud a téli éjszaka úgy megjelenni, mint a minden referenciától, konkrét valóságtartalomtól megfosztott "gondolat maga". A lét matematikai-logikai képletté vált, és valóban itt, a "Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka" kijelentésben találhatjuk a vers centrumát, kozmológiájának magvát. Az összekoccanó molekulák, a vitrin, az ingó-lengő varjúcsapat egy olyan világ, amelyben semmi hangulat, semmi szín, csak kemény kontraszt, ismétlődő mechanikus mozgások vannak, a világ tényeinek, tárgyainak logikai rendje, tartalom nélküli viszony, a semmi mindent megalapozó mélysége. Ezt a matematikai logikával megalapozott világfelfogást írják le a kor legnagyobb kortárs filozófusai is.

Ebből a végső állapotból bomlik ki az az éppen akkor elérhető létforma, külső és belső rend, amely a lét mélyével adekvátan valamiféle társadalmat, környezetet, személyes sorsokat teremt. A vers harmadik részében ennek a létnek, e filozófiai téli éjszakának a mélyéből jön ki a vonat, amely az adott lét egy bizonyos fajta megvalósulását jelenti. A tehervonat, mely később olyannyira személyes értelemmel fog telítődni, itt nemcsak szenet, acélt visz, hanem külvárost, gyárat, proletárt, otthontalan munkanélkülit, azaz társadalmat, történelmet szállít. A vonat új teret alapít, a városét.

A vers végén még egy fontos öt soros záró részt találhatunk, amely nem a város világáról szól, hanem ezt a világot szemlélő, felmérő költőről. Ő a személyesség, az önteremtő, öntudatos egyén itteni változata, a "Légy fegyelmezett!" önmegszólító mondat címzettje és kimondója, ő az elme, aki hall, aki látja a vitrinben a molekulákat, a lét rejtett rendjét. De igazából, létének mélyéről itt se tudunk semmit, pontosan úgy, ahogy a Tiszta szívvel esetében sem. Abszolút fontos pont, hiszen az ő látótere az, ami a világteret meghatározza, de ő maga nincs ebben a világban benne. Valahogy így lehetne ábrázolni ezt a megismerési pozíciót.

A világról pontos képem van, de az én igazából kitöltetlen űr, egy viszonyítási pont, amelyből minden mérhető, de ő maga, bár mindennek birtokosa, nincs benne. Ezt az ábrát pedig Ludwig Wittgenstein rajzolta, amikor a világ logikai leképezéséhez kapcsolva a szubjektum helyét határozta meg.

A Téli éjszaka modellje, az érett költő legátfogóbb poétikai programja 1929-től egészen a Medvetánc című kötet lezárásáig, hozzávetőlegesen 1934-ig marad domináns poétikai beszédmód József Attilánál. A tárgyias költészet persze nemcsak a politikai-társadalmi vonatkozású versek meghatározó modellje, hanem az élet teljességére vonatkozik. Így születhetett meg a Téli éjszaka létköltészetének tárgyias szerelmi párja az Óda. Ennek poétikai lényegét József Attila egy interjúban fogalmazta meg: "Reális szerelmei verseket írni, hogy az a tiszta természeti erő, ami a szerelemben van, bennünk maradjon, úgy vélem, hogy ez időszerű és egyben forradalmi cselekedet."