Bókay Antal

Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete

A két esemény között a különbség az "álmaim gőzei alól", azaz kiderült, hogy nem a világban van a rend, a törvény szövedéke, hanem mi magunk vágyunk rá, mi vetítjük bele a rendet a dolgok egészébe, a lét nem rendelkezik azzal a meghatározó összefüggéssel, amely az elmúlt években a legjelentősebb verseket, a költő egész életét szervezni, összetartani tudta. A létnek nincs megbízható térképe. És ezt a verset is a személy zárja, de a költő, a világot figyelő, felmérő ember itt már egészen más helyzetben, létállapotban van, mint a Téli éjszaka végén. Itt a világ már szétszaladó, megbomló rend (érkező, induló vonatok tömege), a személy pedig olyan valaki, aki szétszóródott a millió fülkefényben, nem mér, nem beszél, hanem hallgat:

"Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok."

A törvény fölfeslő szövedéke és a világban szétszóródó én élménye arra kényszeríti a költőt, hogy a tiszta szív konstrukcióját, rendjét, az arra szervezhető létet másutt keresse. 1934 után új költészeti típus születik József Attila verseiben: az én önteremtő rendjének kutatása, építése az én belső történelmében és az én belső társadalmában.