Bókay Antal

Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete

A belső tárgyak poézise

17. ábra

ödipális háromszög

József Attila 1934 utáni költészetében is találunk olyan verseket, amelyek a tárgyias költészet módszerével készülnek, ilyen A Dunánál vagy a Hazám. Ezt az alkotói periódust azonban már egy másfajta, új poétikai szemléletmód uralja, a belső tárgyak poézise.

Már felszínes áttekintés nyomán is világos, hogy az időszak meghatározó énképe, alapmetaforája a gyermek. Óriási változás ez a Téli éjszaka mérnökéhez, vagy akár az Eszmélet vasút mellett lakó, hallgatag felnőttjéhez képest. Az egyik lényeges különbség kettejük között az, hogy míg a tárgyias versek énje mindig egyedül van, sőt olyan ember, aki egy egyedüllétből tud világot és társakat találni, a gyermek mindig valakire, a felnőttre vonatkoztatva létezik. A versekben persze az is gyakori, hogy a felnőtt és a gyermek egyaránt maga a költő, akiben pontosan ez a belső törés, énje elkülönültsége, és az elkülönüléssel kialakult másik megértése, önmaga két lénye közötti dialógus a lényegi létfeladat. A felnőtt ilyenkor az, aki a világ rendje szerint létezik, a gyermek viszont nem fogadja el a dolgok rendjét, az én és a külvilág közös struktúrájának adott lehetőségét, értelmét, és saját lényének belső összefüggéseit akarja kivetíteni a világ rendjére.