Meggyőződésük volt, hogy a nemzet boldogulásának előfeltétele a reális nemzeti önismeret. A megoldásra váró társadalmi problémák sokaságának adtak műveik révén nagy nyilvánosságot. Dokumentatív és művészi erejükkel egyaránt arra ösztönözték olvasóikat, hogy szembenézzenek a föltárt társadalmi bajokkal.
A harmincas évek közepéig a parasztság nemzet alatti helyzetéről és sorsáról főleg szépirodalmi munkák, regények, novellák, színdarabok és versek tudósítottak. Aztán hirtelen megszületett a két sajátos népi műfaj: az önéletrajz és a szociográfia.
A sors nyomásának és a változtatási szándéknak egyszerre tudható be az, hogy a népi írók legtöbbje korai önéletrajzot írt, vagyis nem pályájuk végén írták meg önéletrajzukat, mint az általában természetes és szokásos volt. Belső szükségből szólaltak meg ezek az önéletrajzok, s valamennyien fölrázóan új önismereti tartományokkal formálták a nemzet tudatát. A Puszták népe, a Számadás, a Szülőföldem, a Fekete bojtárvallomásai és a többi önéletrajz vészjelzés volt és változásért kiáltott.