Sokan nem kérnek a feltételes szeretetből

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Kedves Ilona!

Nehezet kérdezett, mert ilyen bonyolult helyzetben nincs valami trükk, amit, ha bevet, megoldódnak a dolgok. Inkább általános elveket írnék.
Úgy tűnik, a konfliktusok egy része abból fakad, hogy nem tudja elfogadni gyerekei választását, életmódját, felfogását. Ez mintha családi vonás volna, hiszen szektatag fiát testvére keresztapának kérte fel, miközben valószínűleg sejthető volt, hogy ez az ő felfogásával ütközni fog.
Úgy értelmezem levelét, hogy magának természetes az, ahogy él és gondolkodik, és lelke mélyén úgy gondolja ez a "normális", ez a követendő. Nem könnyű elfogadni a nagyon "másságot", sok szülő elutasítja gyerekét, amikor kiderül, hogy az homoszexuális, vagy más pályát akar, mint amit szülei terveztek, vagy más életet akar élni, mint amire szülei büszkék lennének, vagy olyan nőt/férfit választ, akit szülei nem becsülnek, stb.
Itt van pl. ez a "szekta-ügy". Végül is ami nekünk szekta, az fiának a vallás. Hogy a nagy egyházak szektának nevezik az általuk el nem fogadott vallásokat, az egyfajta diszkrimináció, amiben maga is akaratlanul részt vesz. Kicsit elvontabban nézve a dolgot, egyszerűen arról van szó, hogy ami neki az életét meghatározó eszme, azt maga elutasítja, ahogy írja a "felesége bolondította el". Nem hiszem, hogy fia jó néven veszi, ha az ő kialakult meggyőződését, netán megvilágosodását maga "belebolondításnak" nevezi. Fontos tisztelnünk egymás hitét, ez lehet a "tárgyalási alap".

De hasonló problémák lehetnek százával, amiben ők úgy érzik, nincs a véleményük, életelvük elfogadva. Ez el szokta fordítani az embereket egymástól. Ki keresi azt, hogy állandóan bírálják őt, vagy csak érezze a néma rosszallást? Aztán itt vannak az apróságok, pl. a kutya. Lehet, hogy mindaz igaz, amit leír menyéről, de neki akkor is joga van elvárni, hogy ha ő nem bízik a kutyákban, akkor a gyerekeket ne engedjék oda a kutyákhoz. Könnyen elképzelhető, hogy vagy a kutyatámadós történetek keltenek benne esetleg indokolatlanul is nagy félelmet, vagy a fertőzésektől fél. Természetesen magának mindenre joga van azt mondani, hogy ez ostobaság, de őneki meg erre joga van azt mondani, hogy ha nem tudja biztonságban gyerekét, akkor nem engedi odamenni. Ilyen ügyekben nincs végső igazság. A kutyatámadásokban meghalt gyerekek szülei sem gondolták, hogy ez megtörténhet, különben nem hagyták volna.

Összességében tehát én abban látom a jelenlegi problémát, hogy magában rejtett elvárások vannak, hogyan is kéne nekik élni, viselkedni, és ők ennek nem akarnak megfelelni, sőt szembeszállnak magukkal. Minden új generációnak más a felfogása az életről, a gyereknevelésről, és ez így van rendjén. A szülő-gyerek harcok szinte mindig abból fakadnak, hogy a szülők megpróbálják a szerintük jót ráerőszakolni a gyerekeikre, akik pedig védve önmagukat, lázadoznak ez ellen. Minél erőszakosabbak a szülők, annál hevesebb és látványosabb a lázadás. Persze ilyen ügyekben gyakran senkinek nincs igaza, egyszerűen ízlés és felfogás kérdése sok dolog. De ebben viszont makacsok az emberek. Ha senki nem tud engedni és alkalmazkodni, akkor szakítás a vége. Az elvek, szokások, hitek, értékek alkotják az embert, ezt nevezzük identitásnak. Ez lényünk lényege. Aki lényünktől akar minket megfosztani, aki lényünket kritizálja, az alapjaiban kérdőjelez meg minket. Az identitást nevezhetjük önmegfogalmazásnak is: ebbe belesűrítődik mindaz, amit hiszünk magunkról, ahogyan működni tudunk a világban, amilyen kapcsolati és érzelmi szükségleteink vannak. Más identitásába "belepiszkálni" veszélyes dolog. Ha a szülő (vagy a gyerek) rombolóan lép fel, akkor az súlyos válságot eredményez, mert választani kell az autonómia és a szeretet közt. Az igazi szeretet elfogadó, a növekedést, érést, autonómiát serkentő. A feltételes szeretet megmondja, milyen legyél, hogy szeressenek. Ebből sokan nem kérnek.

A másik fontos dolog szerintem, hogy nem lehet arra építeni az életet, hogy majd a gyerekek boldogítanak minket öregségünkre. Ők nem arra vannak, hanem arra, hogy éljék az életüket. Nem tudom, milyen volt a korábbi életük, lehet, hogy olyan hatások érték a fiait, amitől most felnőtt fejjel nagyon úgy érzik, hogy nem szeretnének szoros kapcsolatot. Nem könnyű a múltban ezt felfedezni, hiszen a maga és férje egész lényét kéne önkritikusan szemlélni. De a tapasztalat mégiscsak az, hogy a gyerekek a szüleik tükörképe. Lehet a menyeket, barátokat, körülményeket hibáztatni, biztosan ezek is hatnak az emberre. De mégis úgy vélem, a szülők rengeteg olyan rejtett hatást gyakorolnak gyerekeikre, amelyek nem szándékosak, de mégis működnek, és a végeredménnyel sok szülő aztán nem tud mit kezdeni. Nem hiszi el, hogy ezt ő "csinálta". Pedig hát ki más? Mégis nehéz elfogadni ezt, mert az életet nem lehet a felismerések birtokában újrakezdeni. Ezért inkább önigazolóak szoktunk lenni. Hiszen itt már az önvád nem segít, egyet lehet tenni: nem rájuk építeni az életét, hanem találni valami olyasmit, ami értelmet ad az életnek nélkülük is. Közben tompítani kéne a konfliktusokat, engedni kéne, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy ők akarják, meg kéne szeretni a menyeket olyannak, amilyenek, és a gyerekek talán idővel "megszelídülnek". Egy elmérgesedett helyzetet nem lehet egyik napról a másikra megoldani.

Üdvözlettel: Szendi Gábor