A férjemnek minden mindegy

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Kedves Levélíró!

Levele kicsit letaglózott, félre is kellett tennem kicsit, hogy válaszolni tudjak. Az ok az, amiért maga is "idegileg kivan". Rám, mint olvasóra is hat az a sok szomorú esemény, a félrekezelése felháborít, férje közönye elképeszt.
Édesapja halála, majd édesanyja öngyilkossága, majd a gondozónak felvett asszony csalárdsága, mintha ráébresztette volna arra, ami mindig is ott lappangott magában: a magány érzése. Az ember még csak elvan a magányával, ha nem raknak rá extra terheket. De az olyan helyzetek, amelyekben különösen hiányzik egy segítő, együttérző társ, megsokszorozzák a magányt.
Úgy vélem, a "betelt a pohár" mondás mélyebb értelme, hogy már régóta telik az a pohár, vagyis hosszú folyamat végállomása az az állapot, amibe most került.
Férje közönye nyilván régi keletű, és nyilván maga sem most tudta meg, hogy
nem lehet rá számítani. Csak most vált elviselhetetlenné. Valójában azt hiszem, férjével csak az a baj, hogy épp a maga férje. Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő egy magának való ember, akit nem érdekel más baja, nincs benne empátia, családszeretés, de ez nem volna probléma, ha magának meg nem éppen egy olyan férjre volna szüksége, aki mindezt tudja. Tehát ne törjünk felette pálcát, lehet, hogy egy máshol (munka, barátok) jól funkcionáló ember, csak nem őhozzá kellett volna feleségül mennie. Hogy, hogy tudott húsz éven át a felesége lenni, sőt nyolc évvel ezelőtt, még egy újabb gyermeket szülni neki, nos, szerintem ez az, ami az igazi probléma.
Vagyis, hogy húsz éven át nem akarta meglátni, ez az ember alkalmatlan
családi életre, és gondolom, minden igyekezetével azon volt, hogy "átnevelje", "megjavítsa", vagy csak reménykedett, hogy majd idővel minden jóra fordul. Ez néha valóra válik, leggyakrabban azonban nem. Van azonban egy jó hír. Kiderült, hogy magában hihetetlen erők lakoznak, egyedül végig tudott küzdeni húsz évet, szerzett egy főiskolai diplomát, ellátott egy családot, felnevelt két gyermeket, és nem fásult mindebbe bele. Mert ha belefásult volna, akkor már eszébe sem jutna, hogy magányos, hogy hiányoznak a célok az életéből, hanem mondjuk alkoholizálna, nyugtatókon élne, szeretőket tartana, stb. Vagyis legbelül, a lelkében megmaradtak érintetlenül az értékek, és most ezek sürgetően követelik a beteljesülést.

Az adott helyzetben persze, maga képtelen arra a közönyre, amit férje tanúsít a jövővel szemben: majd felnőnek a gyerekek, oszt' elválunk. Úgy tűnik, neki olyan mindegy. Maga helyett, majd valahogy megoldja az élelmezését és ruhái mosatását. A válás nem tűnik megoldásnak anyagilag sem, a gyerekek szempontjából sem, és valljuk be, utána újra fel kéne tennie azt a kérdést: "mi végre is vagyok e világban?" Ezt az évtizedek óta halogatott kérdést a válás nem válaszolná meg.

Nos, mi végre is van a világon? Első lépésben fel kéne számolnia cselédsorát, át kéne gondolnia, vajon érdemes-e mindenki alá betolni a széket és betenni a falatot a szájába, ha már mindezt úgy tekintik, mint természetes dolgot. Vagyis lépjen ki háztartási robot funkciójából, tegyen le arról az illúzióról, hogy ezért valaha is, valaki hálát és szeretetet mutat maga felé. Csökkentse minimumra azokat a tevékenységeit, amelyek eddig mások munkájának az elvégzésére irányultak. Ne akarja "összerántani" a családot, ha ez nem lehetséges, sőt nincs is rá igény. Ne mostoha anyává váljon, csak lépjen ki a mártír szerepből. Amikor "betelt a pohár", akkor éppen azzal szembesült, hogy évtizedeken át viszonzatlanul, egyoldalúan fektetett be energiát, érzelmet, figyelmességet. Most ennek legyen vége. Tegye fel a kérdést, mi jön a jégkorszak után? 40 évesnek lenni, az élet közepét jelenti. Egyáltalán nem késő, soha nem késő megtalálni, mi az, amire maga született. Fel kell mérnie a képességeit, elfojtott álmait, mi szeretett volna lenni, amit nem tett meg. Mindebben férje háta és a tévé monoton ricsaja, nem hinném, hogy zavarná.

Lásson neki élni! Fontos, hogy legyen egy cél, egy eszme, egy ügy, ami értelmet ad mindennek. A minap eszembe jutott Hamvas Béla, a nagy magyar gondolkodó, aki hitt abban, hogy filozófiája, írásai egyszer majd olvasókra találnak. Napközben segédmunkásként dolgozott és az éltette, hogy majd munka után írhatja tovább gondolatai végtelen áramát. Hány és hány ember élt így a kommunista rendszerben, életben tartotta őt az Ügy, az Értelem, az Eszme, a Cél. De mint látjuk, nem kell ehhez egy elnyomó állam, elég egy félresikerült házasság. Mérei Ferenc pszichológus a börtönben azt mondta magában, hogy csak a testemet börtönözhetitek be, és vécépapírra írta könyveit, a maga helyzete kevésbé reménytelen. Tehát: kell egy cél!

Itt akár véget is érhetne levelem, de pszichiátriai félrekezelését muszáj pár szóval véleményeznem. Ha egyedi, rendkívüli eset volna, tán csak sajnálkozásomat kéne kifejeznem és tanácsolnám, kerülje el messzire az ilyen intézményeket. De félrekezelésének története sajnos, nem egyedi, az egészségügy gépezetének működési elveiből fakadó, nap mint nap lejátszódó történetről van szó. A NewScientist november 5-i számában, A lélekdoktor címmel egy interjú jelent meg Nancy Andreasennel, aki az amerikai Iowa Orvosi Főiskola professzornője és korábban részt vett a pszichiátria bibliájának tekinthető, DSM betegségleíró rendszer aktuális kiadásának szerkesztésében. A riporter kérdésére, hogy "Ön szerint mi a baj a pszichiátriával ma?", a professzor asszony a következőt válaszolta: "Alapvető, hogy a beteg egyénisége és egyedisége kéne, hogy a klinikai gyakorlat központi kérdése legyen. Növekvő tendenciát tapasztalni, hogy a diagnózisalkotás tünetlistákra alapulva történik. Hajlamosak vagyunk túlbiologizálni, túlzottan leegyszerűsíteni a lelki betegségek mechanizmusát: ebben a leegyszerűsítő keretben a depresszió a szerotonin-betegség, a szkizofrénia a dopamin-betegség. De ha csak az agyat vizsgáljuk, kudarcot vallunk annak felismerésében, hogy a személyes életélmények meghatározó szerepet játszanak a lelki egyensúly elvesztésében." Aztán a professzor asszony a pszichiátria szó eredetének elemzésével rámutat arra, hogy a pszichiátria szó eredetileg a "lélek-orvoslásból" ered, és nem az "agy kezeléséből". Ekkor a riporter megkérdezte: "Ezért írnak fel ennyi gyógyszert?" Mire a professzor asszony: "Orvosok és betegek kezdik azt hinni, hogy a legtöbb probléma megoldható pirulák bekapdosásával. Amerikában a hiperaktivitásban, depresszióban, szorongásban túlhasználják a gyógyszereket." És így tovább. Mondhatni, a professzor asszony rájött arra, amit már oly sokan, sokkal markánsabban is megfogalmaztak. A maga esetében például az MMPI-tesztet használták diagnosztikus célra, holott ez erre alkalmatlan, ennek bárki utánanézhet. Hogy mániás-depresszióban szenvedne, abban igen erősen kételkedem, Amerikában valószínűleg komoly kártérítésért perelhetné az intézményt. Egyszerűen primitív műhiba, hogy édesapja halála, édesanyja öngyilkossági kísérlete, s megannyi egyéb traumatikus élményre kialakult, teljesen indokoltan zaklatott idegállapotát úgy kezelik, hogy figyelembe sem véve a tüneteket kialakító körülményeket, pusztán a zaklatottsága alapján felállítják a bipoláris betegség diagnózisát, majd elkezdik agyongyógyszerezni. Szerencséje, hogy szervezete erős, és nem lett komolyabb baja a kezeléstől. Magyarországon, úgy tűnik, már csak az hír, ha valakit elcserélnek, és a téves műtétbe belehal, de ez is csak akkor hír, ha éppen, aznapra nem esik, mondjuk egy világsztár látogatása. Tünetei egyszerűen a szorongás és reménytelenség tünetei voltak, amit akár csak már az megoldott volna, ha férje segítőkészebb és együttérzőbb.

Üdvözlettel: Szendi Gábor