1994-95: divatba jött Belgium és Izrael

A magyar labdarúgásban nagyon sokáig nem lehetett külföldre igazolni legálisan, majd a későbbiekben csak egy bizonyos életkor és válogatottságszám elérése után szerződhetett profiegyüttesbe az itthon játszó labdarúgó. A rendszerváltás után aztán megszűnt ez a tilalom, és megfelelő ajánlat esetén bárki idegenlégiósnak állhatott, aminek köszönhetően megkezdődött a magyar focisták külföldre áramlása. Az első fecskék már a nyolcvanas évek elején elindultak, de a folyamat csak a kilencvenes években indult be.

Érdekes módon ebben a szezonban megnőtt a szomszédos országokban légióskodó magyar focisták száma. Ausztriában például két honfitársunk is kergette a labdát: Puskás István és Klausz László.

Előbbit az SK Rapid Wien vette meg a szezon előtt, de a támadó mindössze három meccsen szerepelt a bécsieknél (ahol egyébként akkoriban több válogatott focista, így Dietmar Kühbauer és Peter Schöttel is játszott), majd kölcsönadták az ugyancsak élvonalbeli VfB Mödlingnek, ahol Puskás 18 összecsapáson három gólt ért el - az egyiket éppen a Rapid ellen. A mödlingiek ennek ellenére kiestek, jobban szerepelt viszont Klausz, aki az Admira Wacker színeiben alapember volt, és nyolc gólt ért el.

Horvátországban is két honfitársunk játszott: a Belisce színeiben Kalmár Ferenc 14 bajnokin egy gólt ért el, míg a Zadarban Nagy Gábor 11 mérkőzésen lépett pályára. A szezon végén mindkét együttes kiesett a legjobbak közül.

Végezetül érdemes megemlíteni, hogy az 1994-95-ös idényben kezdődött el a későbbiekben meghatározónak számító izraeli igazolások sora: Sallói István a Beitar Jerusalemhez írt alá, és a Szentföldön 23 mérkőzésen 11 gólt ért el. A Beitar akkor még csak hatodik lett a pontvadászatban, és kevesen gondolták volna, hogy a gárda később Sallói vezérletével sikert sikerre halmoz majd.