Szabó István

A teremtéstől ádventig

IV. Isten szeretetéből van a világ

A világot mint teremtményt a keresztyének Isten szeretetéből valónak látják. Isten a maga örökkévaló dicsőségét, bölcsességét és jóságát nyilatkoztatta ki azzal, hogy semmiből megteremtette a világot, mondja egy 17. századi református hitvallás (Westminster Confession). Az óegyház egyik nagy teológusa, Nüsszai Gergely pedig az emberi természetről értekezve s az embert a kozmosz rendjében szemlélve azt állapítja meg, hogy Isten úgy alkotta meg a világot, hogy abban az embernek nem csak kitüntetett hely jutott, hanem úgy, hogy az emberben közvetlenül Isten alkotó szeretete ismerhető fel. Előbb azt mondja, a világ olyan, mint egy királyi palota, melyet Isten az embernek ajándékozott. Aztán azt mondja, a világ azért olyan gazdag, mert ezzel Isten az ember számára mint kedves vendége számára asztalt terített. Az emberről pedig a teremtés történetéhez kapcsolódva azt mondja, hogy mivel Isten szeretet, "a természet alkotója ezt tette meg a mi személyiségünkkel is". Isten a maga képmására teremtette az embert, avégre, hogy Teremtőjével boldog életközösségben, szeretet-közösségben éljen.

Isten szeretetét tükrözi a gondviselés

Isten szeretetét ismerjük föl abban is, amit Isten gondviselésének nevezünk. Például a 104. zsoltár a magasztos, dicsőséges, fenséges Istent, akinek egy szavára világok álltak elő, a világegyetemet fenntartó munkájáért magasztalja. A szenvedő Jóbról azt olvassuk, hogy amikor Isten megfelel neki, szenvedései okáról nem szól semmit, de fenséges gondviselőként mutatkozik be, s Jób elnémulva érti meg Isten titkát a világegyetem kozmikus rendjéből. Egy református hitvallás, a Heidelbergi Káté így fogalmaz erről: hiszem, hogy világot alkotó és fenntartó Isten nekem Jézus Krisztusért Atyám, aki minden szükségemet be fogja tölteni, sőt azt a rosszat is, amit rám bocsát, javamra fordítja, mert megteheti azt, mint mindenható Isten, és meg akarja tenni, mint hűséges Atya.

Valamiről azonban eddig nem szóltunk. Isten gondviselése már a Tőle elszakadt embert hordozza. Itt kell kiemelnünk, amit az agapé kapcsán mondtunk, hogy az erósz-szal szemben a jó és a rossz iránt egyformán megnyilatkozik. Jézus a Hegyi Beszéd előbb idézett részében utal erre, amikor kijelenti: Isten személyválogatás nélkül árasztja ki jóságát gonoszra és igazra. Ebből támadhat az a gyermeki bizalom, amelyre Jézus követőit szüntelenül buzdítja: "ne féljetek". Ezt a mély tapasztalatot fejezi ki költőien Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című verse is.

Zsoltár gyermekhangra

Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem az harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom
De Ő így szól: "Nem haragszom!"

Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kivánom.

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
Hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.