Vissza a country-kályhához, túl a szexszimbólumon

Korai korszakához tér vissza napjaink egyik legnépszerűbb alternatív amerikai zenekara, a minden értelemben beérkezett Wilco, Sophie Ellis Bextor pedig végre túlteszi magát saját bájos külsején, és a zenére koncentrál. Ugyancsak régi önmagát idézi a sokadszorra átalakuló Megadeth, míg Rufus Wainwright tovább tökéletesíti saját popera-koncepcióját. Továbbá Funeral For A Friend és Pink Martini a lemezajánlóban.

Rufus Wainwright: Release The Stars

Várakozások: Az ismert folkénekes, Loudon Wainwright III fia, Rufus egy a popzene számos csodagyereke közül. Már hatéves kora óta tanul zongorázni, 14 évesen pedig már saját dalokat szerzett, és szinte kezdettől fogva egy szemernyi kétség nem férhetett ahhoz, hogy Rufus Wainwrightból bizony zenész lesz. Az énekes-dalszerzőre nagyban hatott az opera, illetve az olyan egymástól zeneileg távol álló, de teátrális gesztusaikban hasonlító előadók, mint Edith Piaf, a Queen vagy Jeff Buckley. Első lemeze végül 25 éves korában, 1998-ban jelent meg, és inkább csak kritikai visszhangja volt, az albumlistákra még nem nagyon tört be. A 3 évvel későbbi folytatás, a Poses már az egyik legelismertebb nevek közé emelte saját műfaján belül, és azóta szép lassan kialakult egy komoly tábor is, elsősorban Európában, hiszen Amerikában még mindig amolyan alternatív üstökösnek számít. Eddigi utolsó albuma, a Want Two (egy kétrészes album második fele) 2004 őszén jelent meg.

Eredmény: Wainwright nem tétovázik sokat, egyből egy monumentális, wagneri megszólalású számmal indítja a lemezt, mely sok meglepetést nem tartogat azok számára, akik eddig is hallgatták a lemezeit. Hol gazdagon hangszerelt, barokkosan terjengős mini-operák, hol pedig zongorára épülő, hagyományos "singer-songwriter" dalok váltogatják egymást (ezeken azért még lehetne javítani), és fokozatosan fejlődő dalszerzői minőségről tesznek tanúbizonyosságot. A zenész - aki soha nem csinált titkot abból, hogy a saját neméhez vonzódik - elsősorban a saját szerelmi életében felbukkanó férfiakról énekel, néha túlzottan is nyavalygós énekhangon. Egyetlen hagyományos rockdalnak mondható szám hallható csak a lemezen (Between My Legs), a többi a szokásos "popera" világban mozog (ezt a nevet aggatta a szaksajtó Wainwright zenéjére), de mindenképpen egy lépés előre, még ha nem is hétmérföldes.

Kiknek ajánlható: A "szép zenék" kedvelőinek, illetve azoknak, akik szerint a singer-songwriter James Bluntot jelenti.

Olyan, mint: Az énekhangról néha beugorhat Thom Yorke is (Jeff Buckley mellett), ezért egy "meleg Radiohead az operában" hasonlat sem áll távol a valóságtól.